„Az oroszlán körülszimatol, felemeli az egyik mancsát, majd a másikat, vigyázva, lassan, lassan, még egyszer… Nyaka, törzse kinyúlik, előrelendül, mintha egy láthatatlan karikán ugrana át. Egyszer, kétszer, háromszor… Utána elbődül, s az oldalára heveredik. Ismét nekirugaszkodik, bőre alatt apró remegések futnak, farka a levegőbe suhint, nagyot csattan… Hatalmas, felborzolt teste gyámoltalanul zuhan vissza.Aha… gyakorol… próbálja azt a mozdulatot, amit pontosan érez. Ismerős nyomás nehezedik a mellére. — Te meg én… mi ketten… — akarja mondani neki. Kinyitja a száját, becsukja. Valami dugó zárja el a torkát, attól nem jön ki a hangja. S azontúl mindennap kilátogat az oroszlánhoz.”
