Hölgyeim és uraim, íme: Keith Richards.
Keith Richards, a Rolling Stones szíve-lelke, mindenki „Keef”-je, akinek dalain egész nemzedékek nőttek fel, s akiről tényszerűen tudjuk, hogy kimaxolta a rock and roll életérzést. És még mindig életben van! A szakma nagy öregje, az elpusztíthatatlan legenda, a rocknagyapa. Tanúja a régi időknek, egy letűnt kornak, melyben a rock még messze több volt egyszerű kikapcsolódásnál, a szórakozás háttérhangjánál — együtt lüktetett a fiatalok szívével, fellázadt és fellázított, őserővel robbant be a kispolgári mindennapokba. Keith Richards mégsem valami megfoghatatlan mitikus hős — lefegyverzően és kéretlenül őszinte fickó, aki belemondja egyenest a szemünk közé. Hiteles, olykor megejtően egyszerű és esendő: ember. Aki csak mesél és mesél. Arról, hogyan hatott rá Chuck Berry, Elvis és Muddy Waters. Arról, hogyan ismerkedett meg Mick Jaggerrel és Brian Jonesszal. Mesél a Rolling Stones születéséről, felemelkedéséről és szárnyalásáról. Nőkről, szerelmekről, drogokról, a lebukásokról és a letartóztatásokról, a függőségről és leszokásról. Máig öntörvényű zsivány — vagy még inkább: kalóz — hírében áll, igazi népmesei hős. Mesél Brian Jones haláláról, Altamontról. Franciaországi száműzetéséről, a hírhedt amerikai turnékról, Jaggertől való elhidegüléséről és tettlegességig fajuló vitáikról, s végül a kibékülésükről. S mind közül a legégetőbb kérdésről: tényleg minden évben lecserélteti a vérét azon a bizonyos svájci magánklinikán? Ez a könyv vallomás egy kivételesen gazdag és sokszínű pálya állomásairól. És legfőképpen az ÉLETRŐL.
