− Üdv neked is Thomas! A világért sem szeretnélek megzavarni az önsajnálatban, majd visszajövök később. − válaszolta, tökéletes színészi alakítást nyújtva, nem kevés közönyösséggel a hangjában. − Különben sem fontos, csak gondoltam szólok, nyugodtan abbahagyhatod, mert úgysem tudunk semerre sem elindulni! Amúgy meg, felsőbb utasításra, én már tíz perce lezártam az ügyet… talán ez az egész elég kínos ahhoz, hogy eltussolják, mivel az ipse az öreg kontinens polgára.
− Végre egy jó hír, mert szégyellem, de pont azon gondolkodtam, miképpen fogalmazzam meg a halál okát. − nyugtázta a dolgot, egy kínos mosoly kíséretében, immáron teljesen más hangnemben Dr. Thomas Everett, a törvényszéki halottkém.− Mivel kicsit idétlennek éreztem, a „valami, aminek semmi nyomát nem lelem, behatolt a homlok közepén a koponyába és ott okozott valamit” körülírást.
− Semmi dulakodás? − kérdezte Peter, aki az előző kijelentésével ellentétben nem adta fel a reményt, hogy talál bármilyen apró jelet, amin elindulhat. − Vagy esetleg, valami rendhagyó?
− Hát nem is tudom… mindenesetre furcsának találom az áldozat testhelyzetét… mintha ülve halt volna meg. − kezdte elgondolkodva. − Mégsem ez az amit mutatni akarok. Nézd csak!
Azzal, egyetlen intéssel életre keltve a fali kijelzőt, a halott koponyájáról készült CT felvételeket jelenítette meg Peternek.
− Itt látható a… nevezzük szúrásnak… szóval a szúrás alatti agyszeletet. − mutatott a képre. − Mit látsz?
− Semmit. − válaszolta Peter, jó pár másodperces habozás után, amely idő alatt alaposan megvizsgálta a felvételt.
− Hát éppen ez az! − kiáltott fel, az előbbi viselkedésével szöges ellentétben, kitörő lelkesedéssel Thomas.
Peternek leesett az álla a csodálkozástól.
− Nincs semmilyen szúrás! − nézett döbbenten a dokira. − Akkor mitől halt meg?
